A két OS X (kiejtés: óesz ten, nem óesiksz bár nekem is nehezen megy) alatt futó virtualizációs platform összehasonlító gyorstesztje következik abszolút szubjektív szemszögből.

Eddig az iMac-emen Parallels futott, használtam kb. havi háromszor. Sok patch, meg konverter, meg apró izé-bizé van amire windows alá van nyilvánvaló megoldás, mac-re meg nincs. A Parallels telepítése pofon egyszerű volt, pikk-pakk felált a rendszer. A kisebb problémák akkor kezdődtek, amikor pl. file-okat kellett volna mozgatni a két rendszer között. Mindenféle share-elt mappákkal kellett küzdenem, az utóbbi időben pedig érthetetlen módon kb. 6k/sec-re lassult a másolás, ami el lehet képzelni mennyire idegesítő, mondjuk egy 700 megás film esetében. Pain in the...

Ezt követően a párom volt az XMS-ben, és elpanaszolta, hogy a Bootcamp (ez annyit jelent, hogy a gép bekapcsolásakor tud választani, hogy OS X vagy XP bootoljon) alól futó Win XP-je a lid lehajtásakor másodszorra már nem megy le sleepbe, valamint az első lehajtást követően a bluetooth és az USB portok is behalnak. Mondták az XMS-be használjon inkább virtuális win-t, mert akkor mégis ott az OS X stabilitása, és a sleep-el sem lesz gond. Ők  VMware Fusion-t ajánlották, mert szerintük az jobb egy picit. Na gondoltam kipróbáljuk. Neki az XP alatt mindenféle SQL szerver, meg adatbázisok, futnak. Ezek virtuális környezetben való elhelyezésével kapcsolatban szkeptikus voltam, mint Vágó István a mentalistákkal. Azt vizionáltam, hogy lassú lesz, mint állat. De tegnap a teraszon, gondoltam egyet és lerántottam a VMware Fusion próbaváltozatát. Elindult a telepítés, és miután végzett ért az első meglepetés. A VMware megismerte a bootcamp-es partíciót, és közölte, hogy ő azt tudja futtatni ablakban. Na gondoltam ez érdekes lesz, nem is kell újra telepíteni az xp-t! Picit dolgozott magában, majd felállt ugyan az a rendszer ablakban, ami eddig is futott. Ez szerintem óriási királyság. OS X alatt fut a már belakott bootcamp-es windows. Most utánagugliztam, és persze ezt a parallels is tudja. Ami nagyon tetszett a VMware-ben, az a dinamikus felbontás váltás. Ez annyit jelent, hogy ahogy átméretezzük a virutális windowst futtató ablakot, rögtön váltja a felbontást is, valamint ahogy teljes képernyőre kapcsolunk, akkor is azonnal alkalmazkodik a rendszer. Ezt nálam a parallels nem tudta. Amikor teljes képernyőre kapcsoltam, akkor a felbontás marad az ablakhoz mért, így az ikonok meg minden bazi nagy lett. További plusz pont, ha fogtam egy file-t az  OS X desktop-ról és ráhúztam az ablakban futó xp-n az asztalra, akkor az ott egyből és gyorsan megjelent és fordítva. Ez sem ment nekem parallels alól (most nézem a honlapját elvileg tudja). További szimpatikus featúra a Unity kódnévra hallgató dolog, ami azt tudja, hogy elrejti a virtuális gépet egy adott alkalmazás kivételével, amit viszont egyesít (innen a név) az OS X kezelőfelületével. Ezt valahogy így kell elképzelni (klikkre a képre a nagyobbért):

A képen az látható, amint az OS X alatt fut az Windows-os Word 2008, mintha az egy Mac-es alkalmazás lenne. Hasonló egyébként a Parallels Coherence funkciója, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik.

A fentiek összességében azt eredményezték, hogy a saját gépemen is nyugdíjaztam a Parallelst és felraktam a VMware Fusion-t. Azt hittem olyan poszt lesz, amiben rengeteg ponton bizonyítom a VMWare felsőbbrendűségét, de írás közben kiderült, hogy szinte mindent tud a Parallels is, csak én voltam béna, vagy a Paralles UI-ja nem kínálja ezeket a funkciókat. Nekem most szubjektíve jobban bejön a VMware. Tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés.